Mielőtt végül harmincadik anya lettem, akinek a szeme könnyekkel tele van, bármilyen típusú ifjúsági éhség vagy házastárs elvesztése miatt, fenntartottam azt, amit most hála gyakorlatként elismerem. Nem, nem voltam minden nap egy pillanatra, hogy pontosan tudjam, mennyire szerencsés vagyok, hogy biztonságban vagyok, egészséges és szerettem; Inkább csodálkoznék magamnak: „Felnőtt vagyok! Annyira későn maradhatok, amennyire csak akarok, és vannak Snickers bárok vacsorára! Megtekinthetem a korlátlan órákat a televíziót. Senki sem fog megállítani!

A múlt hétvégén elmentem egy kurátus olvasmányhoz, az Év Voices című filmjéhez a Blogher konferencián. Az emcee minden szerzőt egy olyan dolog megosztásával mutatott be, amelyet a szerző kijelentett, hogy gyermekkorában előre vár a felnőttkori életben. Azonnal mindenkinek az asztalomban lévő aggodalmat akartam bemutatni.

Soha nem eszem snickers bárot vacsorára. Anyám órái ugyanolyan jól be vannak mozgatva a fejemben. Ugyanakkor gyorsan megesznék egyet vacsora után – ha azt hittem, hogy vásárolnék egyet.

És veled mi van? Mit nézett előre felnőttként? Megcsinálod?